2009. november 10., kedd

Bezártság-szindróma

Szkafander és pillangó (Le scaphandre et le papillon)

Így az elején csak annyit szögeznék le, hogy elég sok biopichez volt szerencsém mióta filmeket nézek, de mindközül ez a legjobb. Pedig a Larry Flynn a provokátor vagy az Ember a Holdon sem volt semmi, de ez a film azon túl, hogy mennyire megrázó és meglepő és annak ellenére, hogy csak egy rövid időszak történetét meséli el, valami olyan látásmóddal és vizualitással rendelkezik, ami kiemeli a hasonló témájú alkotások sorából.

Bezártság-szindróma, ez az orvosi neve annak az állapotnak, amikor a beteg egész teste lebénult és gyakorlatilag jelét sem tudja adni annak, hogy ő még él. Pedig él, az elméje teljesen ép, a gondolatai tiszták, csak éppen teljesen a saját testébe záródott. Történetünk főhőse Jean-Do egy igazi playboy, népszerű újságíró, a Vouge magazin főszerkesztője. Családapa és főállású nőfaló. Negyvenharmadik születésnapján azonban masszív sztrókot kap, aminek következtében mély kómába zuhan, majd miután magához tér döbbenten veszi tudomásul, hogy a saját teste rabjává lett. A teljes bezártságtól csak a bal szeme választja el, az még lát, az még mozog. Egy speciális kommunikációs módszerrel - a látogató elkezdi sorolni az ábc-t és Jean-Do a helyes betűnél egy pislantással megállítja, így haladva végig a szavakon - mégis képes lesz a kommunikációra a külvilággal. Bezárt elméje pillangó módjára szárnyal szkafandere rabságában egy történetet formálva Jean-Do életéről, aki a bal szemével le is diktálja e történetet egy könyvvé alakítva. Szkafander és pillangó a címe, tele hihetetlen mértékű iróniával és keseredettséggel. Sorsával megbékélt, de mégis döbbenetes és szívszorító az a részletes leírás, ami egy eltékozolt élet utáni testbörtönbe zárt létezés mindennapjait ismerteti az olvasóval, illetve ebben az esetben a nézővel.

A film első felében a nézőt is bezárja ebbe a testbe egy különleges kameraállással. Mindent ugyan úgy csak egy bal szem mögül látunk ahogyan ő is, hogy aztán a film felénél mesélni kezdjen, mi pedig a szkafander helyett a pillangó szemszögébe kerülünk. A jelenbe visszatérve is testen kívül maradunk teret adva a narratíva gördülékenyebb lefolyásának. De ez nem baj, mert addigre már a néző bőven Jean-Dová vált, és a film innentől kezdve magával ragad minket és nem enged a végefőcímig, de talán még azután sem...

Jean-Do ezt az állapotot egyfajta büntetésként fogta fel eddigi élete miatt. Egészen pontosan amiatt, ahogyan a nőkkel bánt. Így a könyvével kapcsolatban is azt fogalmazta meg, ami a filmre is igaz, hogy ez egy történet a bosszúról nőknek. Hát akkor hajrá csajok! De a férfiak is tanulhatna belőle.


Bajcsináló

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése