Tim Rothot sokan színészi pályája miatt ismerik, ugyanakkor rendezőként is jegyez egy alkotást: az 1999-es Hadszíntér igen bátor vállalkozás volt, és Roth azóta sem készített több filmet. Ennek hátterét ugyan nem ismerem, de nem lennék meglepve, ha ezzel a filmmel mindent kiadott volna magából: olyan mint egy artikulálatlan, őrjítő üvöltés, amivel minden haragunk a felszínre törik.
A film egy angol tengerparti városban játszódik, ahol egy család él. Szinte semmit sem tudunk meg róluk, legalábis abból, amire egy átlagos néző a film alatt kíváncsi. Viszont bepillantást enged a a család legszörnyűbb titkára: az apa titokban egy parton álló elhagyatott betonbunkerben saját lányával közösül, de egyszer a lány öccse kifigyeli őket. Innentől szemtanúi lehetünk a fiú gyötrődésének: elmondja e anyjának a történteket, szétrombolva ezzel eddigi életüket, vagy hallgasson róla, így mérgezve saját lelkét. A fiú arcán nemcsak a kétségbeesés, de düh is egyértelműen leolvasható: gyűlöli tettéért apját és nővérét is (ez utóbbi a kritikák szerint az öcs vonzódását jelenti nővére felé, bár ezzel nem értek egyet maradéktalanul).
A Hadszíntér erőssége, hogy nem cicomázza túl a dolgokat, nem épít fordulatokat bele, nem prédikál vagy filozofál, a lehető legnyersebben (mind képileg mind dramaturgiailag) mutatja be a család tagjai között kialakult viszonyt, és az apa vérfertőző tettének következményeit.
Ne számítsunk hát gyönyörű képekre, részletes jellemábrázolásra, sok párbeszédre, sokatmondó mimikára, vagy mindenre választ adó végkifejletre. A film egyszerűen a fülünkbe ordítja minden dühét, bánatát, és magára hagy, hogy a háború saját gondolatunkban dúljon.
verdeleth
bocsánat, hogy így bejelentés nélkül, remélem senki nem dolgozott rajta.
VálaszTörlés