2010. május 24., hétfő

Kick-Ass (2010)



A szuperhősök, de főleg a szuperhősös képregények rajongóinak nincs oka panaszra: egyre több film dolgozza fel kedvenc hőseiket. Batman, Pókember és még ki tudja mennyi híresség lett többször feldolgozva, de a nálunk kevésbé híres képregények is megtalálták a vásznon a helyüket (Watchmen). A Kick-Ass talán kilóg s sorból, hiszen nem hagyományos. szupererővel rendelkező hősökről szól, hanem hétköznapi emberekről.


A film főszereplője Dave, a képregénymegszállott szemüveges lúzer, aki szuperhős akar lenni. Estéként ő Kick-Ass, aki "ufólibafos" zöld ruhájában veszi fel a bűnözők ellen a harcot, de első akciója során majdnem meg is hal. Felépülve, de immáron elhalt idegvégződésekkel és a csontjait tartó vasakkal újra felveszi a harcot. Egyik komolytalannak induló akcióját azonban vérfürdővé változtatja két másik "profi" hős: a maffiavezéren bosszútállni akaró volt rendőr és tíz éves, fegyvermegszállott kislánya. Chris D'Amico, a maffia főnöke hamar lép, és Kick-Asst kezdi el üldözni, mivel úgy hiszi, ő tizedeli az embereit.

Ha rosszindulatú akarnék lenni, azt is mondhatnám hogy a film egy szuperhősös Amerikai pite, és sajnos a film első fele sok bárgyú, szexcentrikus poénnal "kápráztat" el, nem is szólva a lúzer szerelmes lesz-témáról, rengeteg félreértésről. Ehhez jönnek a nagyon kiszámítható (és a trailerekben már ellőtt) gegek, amiket Kick-Ass a hősködés közepette véghezvisz. Szerencsére azért még ebben a részben is találni jól sikerült poénokat, és van egy pár véres akció is.


De ami igazán szerethetővé teszi a Kick-Asst, az inkább az első rész után történik: a volt rendőr (Nicholas Cage) és kislánya (na meg Kick-Ass) szuperhősruhában, állig felfegyverkezve irtja a maffia embereit, és bizony ami ott történik, azt Tarantino is megirigyelhetné: a Kill Bill éttermi jelenetéhez hasonló, sokszor abszurd akciókoreográfiában hullanak a végtagok, fröcsköl, spriccel és ömlik a vér, a golyószóró előtt csak úgy hullanak az emberek. És ezek nagy részét egy aranyos, 10 éves kislány hajtja végre. Nem mondom, hogy ez a legerőszakosabb film, amit valaha láttam, de bizony John Woo legjobb pillanatait idéző jelenetek sorjáznak az utolsó fél órában, és persze az egyik kínzós jelenet sem menne el egy Pókemberben.


Nagyon kétarcú film a Kick-Ass: egyfelől egy elcsépelt vesztes-srác története, aki szuperhős akar lenni (ismerős ez valahonnan?), másfelől egy komoly bosszúfilm, tele véres-erőszakos jelenettel, ahol egy kislány több embert öl meg, mint egy átlagos hős egy akciófilmben. Nem tudom mennyire lesz erre vevő a közönség, de mindenképp újszerű megközelítése a film a szuperhős témának. Na meg szórakoztató is.

verdeleth

2010. május 23., vasárnap

Valhalla Rising (2009)



Nicolas Winding Refn számomra az eddig ismeretlen rendezők kategóriájába tartozott. Bár a dán rendező klasszikusnak kikiáltott filmje(i) mellett (Elátkozott város-trilógia, mely a dán alvilágról szól) több, Amerikában is sikeres, véres-erőszakos drámákat (Vérveszteség, Fear X) rakott le az asztalra, nem lennék meglepve, ha sokan csak a Valhalla Rising című új filmje kapcsán találkoznának vele először. A hangulatos trailer, a viking időkben játszódó történet és Mads Mikkelsen (Ádám almái, Esküvő után) főszereplő kellően felkeltették az érdeklődést azokban is, akik nem ismerik Refn munkásságát.
A skót felföldön játszódó történetben egy csapat viking rabszolgáik gladiátorjátékával múlatja az időt. A félmeztelen, erős harcosok között is kiemelkedik Egyszemű, a néma és fél szemére vak harcos, aki még láncra verve is legyőzi (és többnyire meg is öli) ellenfeleit. A vikingek eladják a harcost egy másik törzsnek, de az út közben mindenkivel végez.
Az életben maradt viking kisfiúval visszatérnek a törzshöz, hogy Egyszemű bosszút álljon, de mások már megelőzték: kereszteslovagok a pogánynak tartott vikingek lemészárlása után a szótlan harcost magukhoz veszik, hogy a Szentföldre induljanak bűnbocsánat (és némi vagyon) reményében. A végtelennek tűnő utazást ködbe burkolózó hajón teszik meg, de Jeruzsálem helyett ismeretlen földön kötnek ki, ami sokkal inkább a Pokolra hasonlít, mint Krisztus nyughelyére.

Ami talán elsőre feltűnik (és el is üt Refn stílusától) az a film végtelen lassúsága. Bár nincs 90 perc a Valhalla Rising, mégis nagyon hosszúnak tűnik. Párbeszédek szinte alig vannak, és csak többnyire megfejthetetlen vagy érdektelennek tűnő gondolatokat közölnek a szereplők. Maga a történet is nagyon egyszerű, mindössze három fontos helyszín van (a vikingek lakhelye, a hajó és az ismeretlen föld). A film kezdetén látható véres és nagyon brutális jeleneteket felváltja a cselekménytelen és szinte szótlan utazás, a film harmadik részén pedig a céltalan keresgélés.

Sokan Terence Malick meditatív filmjeihez hasonlítják a Valhalla Risingot, de én még Tarkovszkij mentális utazás-filmjeit is idevenném. Egyetlen kivétellel: mind Malick, mind az orosz óriásrendező filmjeiben a táj, a cselekménytelenség nem önmagában áll, hanem mindig egy mély filozófiai gondolat (vagy gondolatfolyam) rejtőzik mögötte. Sajnos Refn filmjében nem érzem ezt a pluszt: hiába Skócia ködbe burkolózó, sivár hegyeinek látványa, az erdő vészjósló hangulata, a szereplők céltalan vándorlása és logikailag megmagyarázhatatlan cselekvések sora, mégis hiányzik valami.

Refn filmjét sokan egy vershez vagy egy balladához hasonlítják. Mégsem érzem a szép, máskor véres de mindvégig egyedi hangulattal rendelkező külcsín mögött a tartalmat. A legtöbb művész(i)nek nevezett film tartalmaz valamit, és bár ezt sokszor nehéz külsőbe csomagolja, mégsem lehetetlen közel kerülni hozzá, még ha teljesen megérteni, felfogni nem is sikerül. A Valhalla Rising esetében viszont csak a Semmit érzem. Vannak utalások a viking mitológiára, a keresztesek történelmére, a főszereplő Egyszemű titokzatos múltjára vagy a pokol vészjósló közelségére. De mégsem bontja ki egyiket sem, így az az érzésem, hogy a rendezőn kívül más nem fér hozzá ahhoz, amit Refn ki akart filmjével fejezni. Viszont befogadók nélkül nem tudom, van-e értelme művészetet csinálni.

verdeleth

2010. május 11., kedd

A gazdatest (The Host - Gwoemul - 2006)





A gazdatest kis hazánkban talán az egyik legismertebb dél-koreai film. Az már már kérdés, hogy nagyon vegyes kritikákat kapott: sokan egy igazi szerzői filmnek látták, míg mások egy katasztrofálisan rossz horrornak. Nem segített a hazai forgalmazás sem, ahol horrornak, szörnyfilmnek lett kikiáltva, és jópáran pont ezért csalódtak benne.
Ha elsőre megnézzük, lehet valami alapja. Adott egy elég bugyuta történet: egy vegyi mérgezés miatt a Han folyóban egy halszerű lény mutálódott óriásira, és a szörnyfilmekhez híven tizedelni kezdi a békésen horgászó, sütkérező tömeget. A folyóparton büfét üzemeltető családot (apa két hülye fiával és értelmes lányával, illetve az egyik fiának kislányával) is hatalmas veszteség éri: a kislányt elviszi a szörny. A család elindul megkeresni a lényt, hogy visszaszerezzék a lányt.


Ha ez még nem lenne elég, a filmben csak úgy hemzsegnek a klisék: titkos katonai összeesküvés, amerikai hatóságok jelenléte, fertőzés és karantén, egy mindent túlélő főszereplő. Na és persze a szörny: a sok pénzből készült mégis nagyon gagyi CGI-lábas-hal-mutáns furcsa testmozgással és kinézetével őrzi a műfaj "dicső" hagyományait.


A gazdatest szemére vetették, hogy nem elég, hogy gyenge horror, de a családi dráma és a vígjáték elemeivel további gyengíti az amúgy sem túl magas renoméját. Ugyanakkor itt el is érkeztünk a film egyik kulcspontjához. Ha nem tekintünk a filmre mint horrorra, meglepődünk, mennyi mindent nem is vettünk észre elsőre: A gazdatest nemcsak a mutáns lényből, a tragikus cselekményből, hanem az egész műfajból viccet csinál. Logikátlan cselekmény, abszurdba hajló akciójelenetek, a csúcspontok lerombolása. De ezt úgy viszi véghez, hogy a film egy percig sem lesz unalmas. Hogy is lehetnek egy szörny-horror-akció-paródia az?
A gazdatest
nemcsak ezt a műfajt forgatja ki. A vérkomolynak tűnő családi dráma-vonalat sem képes egy percig sem komolyan venni, és egy gyászoló tömegből ugyanúgy képes viccet csinálni, mint egy a halál torkában álló férfi nevetséges küszködéseiből, vagy a főhős gigászi harcából a szörny ellen.
A film rendezője ugyan inkább komolyabb thrillerjeiről (Memories of Murder vagy a legutóbbi Mother) ismert, de ezekben a filmekben sem átall infantilis humort belevenni. Hozzávehetjük, hogy Dél-Korea egyik legismertebb színésze, Kang-ho Song (Memories of a Murder, Secret Sunshine, The Quiet Family, Thirst) játssza benne az éretlen, kétbalkezes szőke üstökű apát, aki mind tragikus, mind komikus szerepeket el szokott vállalni, és bizony egy hülye pofáért nem kell a szomszédba mennie.


Talán sokaknak nem mond újat a film ezen megközelítése, mégis fontos, hogyne  úgy tekintsünk A gazdatestre, mint műfaji szuperprodukcióra, inkább mint egy zseniális rendező vérbeli szatírájára vagy paródiájára. És akkor máris jobban szórakozunk.

verdeleth

2010. május 9., vasárnap

A pimasz barátnőm (2003)



Egyre jobban hiszem, hogy az emberek megcsömörlöttek az amerikai romantikus vígjátékoktól. Én soha sem voltam híve nagyon a műfajnak, tengerentúli művelőiknek meg főleg nem, de azért egy rajongó is elismeri, hogy egy tű keresése a kazalban mégiscsak könnyebb, mint jó filmet találni a műfajban. A legnagyobb baj ezekkel a filmekkel, hogy egyszerre romantikus és vicces is akar lenni, de sajnos egyik sem sikerül és a bárgyú, ostoba és százszor elcsattant poénokból észrevétlenül olyan nyáltengerbe futunk, aminek nem sok köze van a valódi érzelmekhez. Üdítő kivétel volt az (500) Days of Summer, de ez még mindig nagyon kevés. Vigyázó szemeinket tehát érdemes más országok filmjei felé vetnünk, és máris megtalálhatjuk azt, amire vágyunk: színvonalas, humoros és megható filmet egyszerre.


A pimasz barátnőm 2003-ban hatalmas siker volt, amit Koreában azóta is csak kevés filmnek sikerült felülmúlni, rendezőjét pedig máig a műfaj ikonjaként tartjuk számon, bár ezt a színvonalat csak egy filmjében tudta tartania (Windstruck-A szerelem kísértete, mely A pimasz barátnőm előzményének is tekinthető)
A film egy fiatal srác blogja alapján készült könyvből lett adaptálva. Gyeon-woo kétbalkezes fiatal egyetemista, aki egy este a metrón összeakad egy részeg fiatal lánnyal, megpróbálja egy hotelbe vinni, amiből hatalmas botrány kerekedik. A két fiatal kapcsolata ezután sem lesz zökkenőmentes: a nagyhangú, veszekedős, verekedős lány rengeteg kínos helyzetbe hozza Gyeon-woo-t, aki egyre nehezebben viseli a lány különcködését.
Ugyanakkor a sok próbatétel alatt mégiscsak egyre közelebb kerülnek egymáshoz, de az ambivalens kapcsolat végig megmarad kettejük között, és a fiú soha nem lehet biztos abban, hogy valóban együtt vannak.


Nem is lenne koreai film, ha nem vegyítené a humort és a drámát egyszerre: a film első fele inkább a helyzetkomikumra épülő abszurd jelenetekből áll, míg a második fele egy gyönyörű szimbólumokkal telepakolt vérbeli romantikus dráma. Mégsem homogén ennyire, mindkettő részben megtalálunk valamit a másikból, így soha nem megy el túlságosan egyik irányba sem. A rendezői változat tartalmat néhány fölösleges jelenetet, de a röpke 130 perc nagyon hamar elrepül. Ehhez asszisztál a nagyon eltalált filmzene és a színészek is (főleg a szemet gyönyörködtető Gianna Jun).


Jae-young Kwak filmje nem véletlenül lett etalon az ottani romkomok világában: értelmes, szórakoztató, ugyanakkor nagyon mély érzelmeket bemutató film A pimasz barátnőm, ami bátran ajánlható az izzadságszag nélküli, ostoba, idegesítő, elcsépelt és nyálas filmekbtől megcsömörlött nézőknek. Persze ha még nem késő, hiszen Szeszélyes szerelem címmel már ez is újra lett forgatva Amerikában, amiben Elisabeth Cuthbert-en kívül nem sok pozitívumot lehet felfedezni.

verdeleth