2010. július 26., hétfő

Szellemíró (The Ghost Writer 2010)



Roman Polanski legutóbbi svájci esetével újra előtérbe került régóta tartó száműzetése-bujkálása (kinek hogy tetszik), és ebből kifolyólag új filmje is nagyobb reflektorfényt kapott. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy az idős rendező újra a thriller vizére evezett a Szellemíróval, így sokan felkapták a fejüket. Ne hitte senki hogy 2010-ben lehet olyan filmeket forgatni, mint a Rosemary gyermeke vagy A lakó, de azért mindenki titkon reménykedett. Sajnos a film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, még ha nem is lett rossz alkotás.

A Szellemíró (aki híres emberek önéletrajzi könyvét írja saját neve feltüntetése nélkül) ígéretes megbízatást kap: az angol exminiszterelnök (Pierce Brosnan) önéletrajzát kell befejeznie, ugyanis az előző író rejtélyes körülmények között meghalt. Az egyszerűnek tűnő munka a megbízó villájában folyik, mely egy vészjósló szigeten játszódik. A szinte állandó eső, köd és borongó idő kedvez az elmélyült írásnak, de hősünk (Ewan McGregor) nem igazán tud koncentrálni: elődje hátrahagyott dokumentumaiból egyre különösebb dolgok derülnek ki a miniszterelnökről és titkos kapcsolatairól, melyek megmagyarázhatják az időközben kitört (az ex-elnököt érintő) politikai botrányt. Az író önkényes nyomozása azonban láthatólag nem mindenkinek tetszik és az élete is veszélybe kerül.


Ígéretesnek hangzik a történet, és minden benne van, mai egy jó politikai thrillerhez kell: sötét múlt, üldözés, zsarolás, gyanús alakok és egyre több titok felfedezése. Az már más kérdés, hogy ezek nagy része csak egy jó órás (lényegi események nélküli) felvezető után következik. Persze nem baj, ha Polanski nem hódol be az eszeveszett tempójú, csavarokkal tűzdelt mai műfajnak. Valahogy azonban mégsem működik az, amit szeretett volna. És ez nem csak a hatalmas vizuális élményekhez és a "minden percben történik valami" típusú filmekhez szokott nézők hibája, hanem a rendezőé is: hiába, több mint 40 éves filmjei még mindig sokkal izgalmasabbak, mint a Szellemíró. Ott működnek az apró kis elcsepegtetett jelek, utalások, és mindezt úgy, hogy látszólag nem sok minden történik.


A Szellemíróban viszont az első óra tényleg a tétlenség jegyében forog, és pár kivételtől eltekintve sem tör fel az izgatottság a nézőből. Ahol mégis, az viszont szinte zseniális (GPS-es rész), de ez sajnos nagyon kevés. A gyönyörűen fényképezett vészjósló hangulatú sziget ugyan ad egy atmoszférát a filmnek, de egyfelől nem újdonság, másfelől  kevés a rosszul felépített történet mellé (mögé). Érzésem szerint már maga az alapanyag sem lehetett túl jó (Robert Harris regénye), és Polanski nem mert túlságosan eltávolodni tőle. Ezért lehet, hogy kevésbé ütnek az utolsó pár percre időzített eldurrogtatott meglepetések.

Bár sokak szerint a Szellemíró azért zseniális, mert utal az iraki háborúra és az amerikai szervek angolokkal való titkos kapcsolatára (és Tony Blairre) nem hiszem, hogy egy politikai thrillerben ez hatalmas újdonság lehet, másfelől ez nem menti meg attól, hogy filmként (pláne thrillerként) nem igazán működik. És hogy a történet egy része maga Polanski száműzetésére reflektál, nekem furcsa egybeesés, de ha mégsem az, attól még nem lesz érdekesebb film. Egy egyszer nézhetős iparosmunka, igazi íz és kézjegy nélkül, ami azért a Roman Polanski név esetében ha nem is megbocsáthatatlan, de mindenképp csalódáskeltő.

verdeleth

2010. július 19., hétfő

A tetovált lány

Niels Arden Oplev, dán létére lehetőséget kapott, hogy hozzányúljon egy igazi svéd büszkeséghez, vagyis a Stieg Larsson tollából kelt, Millenium trillógia nyitódarabjához, A tetovált lány című bűnügyi regényhez. Ez a könyv, (és úgy általában a sorozat) nagyon rövid idő alatt nagyon nagy sikerre tett szert Svédországban. Gyakorlatilag rögvest kult státuszba emelkedett. Azonban sokan a könyv rajongói közül úgy gondolták, hogy ebből a regényből jó filmet készíteni, - a sajátos hangulata miatt - szinte lehetetlen vállalkozás, sőt egy igazi rajongó meg sem nézne egy ilyen filmet. Nos Niels Arden Oplev és csapata erre alaposan rácáfolt, mert nem csak, hogy egy izgalmas, hangulatos krimit sikerült vászonra vinniük, hanem még kasszát is robbantottak, nemcsak Svédországban.

A történet maga kezdetben két különböző szálon fut. Az egyik vonalon a címben is szereplő lányt ismerhetjük meg, hogy ki is ő, mi az ő eddigi története és legfőképpen, hogy mi történik vele most, milyen megaláztatásnak és erőszaknak kell helytállnia, és a problémáit, hogyan küzdi le. A másik szál főhőse Mikael Blomkvist, egy frissen háromhónapnyi börtönre ítélt oknyomozó riporter, akit a bevonulásáig hátralévő időre, a Vanger család feje bíz meg, egy családi tragédia már majdnem elfeledett szálainak a felgöngyölítésével. Ez a bizonyos Vanger család egy hatalmas cégbirodalom irányítása felett évtizedek óta acsarkodó, kicsinyes és beteg emberek gyülekezete, akik szinte mind egy kis svéd szigeten élnek. A feltételezett gyilkosság is itt történt már közel 40 éve, és Henrik Vanger szerint a gyilkos a család tagjai között található. Mikaelnek erre a személyre kéne ráhúznia a vizeslepedőt, ehhez a nyomozáshoz váratlan segítőre talál, a kezdetben ő utána kémkedő, nem semmi sárkány tetkóval rendelkező, hacker, Lisbeth személyében…


Eleinte úgy tűnik, hogy valamiféle sötét, családi titok feltárása zajlik, egy olyan családé, aminek nincsen olyan tagja, akinek ne lenne valami szörnyű rejtegetnivalója, amiért akár ölni is képes. Ez a nyomozás azonban nem egyszerű, viszont végig rendkívül fordulatos és feszült. Olyannyira, hogy egyes jelenetekben már-már a legjobb skandináv horrorok hangulata idéződik meg. Maga a cselekmény és a film dramaturgiája egészen amerikanizált, végig olyan megoldásokkal és történetalakítással dolgozik, hogy akár azt is hihetnénk, hogy egy hollywoodi produkcióval van dolgunk, ami ennél különbbé teszi az az, hogy természetesen keveredik némi művésziességgel és az európai filmekre jellemző bátorsággal, azzal, hogy itt több mindent lehet bevállalni és megmutatni. No meg a már az előbb is említett hangulat is kiemeli a számtalan thriller sokaságából. A skandináv tél és félhomály, tökéletes díszletként vetül egy ilyen magában is hátborzongató és idegfeszítő történetre, ami ettől csak még hatásosabbá válik. Azt talán, hogy az összes svéd színész, élükön a főhősöket megformálókkal, tökéletes alakítást nyújt, talán már ki sem kell emelni, főleg azok számára, akik jártasak az északi filmkultúrában. A tetovált lányt, Lisbethet alakító Noomi Rapache kellően csúnya, mégis rendelkezik valami olyasféle kisugárzással, amitől a karaktere egyszerre válik szerethetővé és taszítóvá, és amivel képes uralni a film atmoszféráját. Ez az alkotás a Hideg nyomon című Ben Afleck film, nem kevés jó pillanatának egész filmes kiterjesztése, ez pedig nem semmi tett.


Azok közül, akik a könyv rajongóinak mondják magukat, gyakorlatilag a túlnyomó többség úgy nyilatkozott a film megtekintése után, hogy ez volt eddigi életük legjobb könyvadaptációja. Én bevallom, hogy nem olvastam a regényt, de így, mint kívülálló, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy ez egy jó film. Mindenképpen egy kiemelkedő, a műfaj becsületére váló, mindvégig izgalmas és kiszámíthatatlan thrillerrel van dolgunk. Úgy tűnik, hogy ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül, mert a film már több mint 100 millió dollárt hozott Svédországon kívül. Még abban az Egyesült Államokban is kasszasiker, ahol az emberek köztudottan nem szeretnek filmnézés közben olvasni, akik most mégis megtették majdnem csodát láttak.



Bajcsináló


Koji Wakamatsu portré 1.



1. rész

Koji Wakamatsu a japán újhullám talán egyik leghírhedtebb alakja, és nem is véletlenül. Nemcsak hihetetlenül termékeny (1969-ben 11 filmet készített), de filmjei tocsognak a vérben, az egy percre eső nemi erőszak is igen magas, a bántalmazás, gyilkosság és kínzás is közkedvelt téma nála. Alkotásai ettől még nem lennének szokatlanok a japán film világában, hiszen az ehhez hasonló témák tömkelegével találkozhatunk a 60-as évek felhozatalából, Wakamatsu mégis kitűnik közülük: nyers, már-már amatőr jellegű fekete-fehér filmjeiben látszólag nincsenek szimbólumok, kulturális utalások, az erőszak ábrázolása öncélúnak és provokatívnak tűnik. Bár Wakamatsu fénykora óta jó negyven év eltelt, még mindig nincs egyértelmű helye a filmtörténetben és megítélése azóta is vegyes: egyesek szerint az 1960-as évek óriási gazdasági fellendülésének következményeit, a fiatal generáció érzéseit, a (szélső)baloldali diákmozgalmak világát mutatja be sajátos eszközeivel, míg mások csak öncélúan erőszakos provokatőrnek tartják. A vita tehát nincs eldöntve, de a tény mégis megmarad: a "filmterrorista" (bár már kisebb tempóban, de) készít még filmeket, és a alakja a japán filmtörténetben megkerülhetetlen.

Secrets Behind the Wall (1965)


Wakamatsu első híresebb filmje a rendezőt egy csapásra hírhedté tette: külföldi fesztiválszereplése után Japánban betiltották és Wakamatsut beskatulyázták a erőszak-szex témájú filmek rendezői közé.
A történetben egy fiatal fiú egyetemi felvételi vizsgáira tanul (ami a japánok életében a legnagyobb megmérettetés). A forróság, a szűkös lakás, nővére hangoskodása egyre jobban frusztrálja, és kikapcsolódásként a szemközti szomszéd-ház egyik lakását figyeli távcsővel, ahol egy 40-es nő fogadja szeretőjét minden nap. Közben megismerkedünk a nővel is, aki fiatal korában radikális baloldali eszméket vallott, és egykori lázadó diáktársával Sztálin képe alatt vallottak szerelmet egymásnak, szex közben is csak mozgalmuk győzelmére gondoltak. Azóta mindketten idősebbek lettek, a nőnek már férje van, és egykori nagy szerelme (és jelenlegi szeretője) is kiábrándult a politikából és a tettvágyak is alábbhagytak. A leselkedő fiú és a nő élete csak a film végén kapcsolódik össze: a voyerizmus őrült szexuális vágyakat gerjeszt a fiúban, és elhatározza: meglátogatja a szomszéd nőt. De ahogy az lenni szokott, elfajulnak a dolgok.


Már Wakamatsu ezen korai filmjéből is látszik, hogy többről van szó, mint puszta erőszakról és pornográf képekről. Az exploitation, pink (japán szoftpornó) filmektől eltérően nem a puszta erőszak a fontos a filmben. Bár az utolsó 10 perc rengeteg erőszakot tartalmaz, addig viszont szinte semmit: meztelen testek, sokatmondó pillantások, hosszú, elmélkedések és párbeszédek. Nincs szó szórakoztatásról: aki arra vágyna, bizonyosan kikapcsolná 20-30 perc után. Aki mégis végigüli, az képet kaphat a japán lakásviszonyokról, és az abból eredő frusztráltságról: az akkori társadalom viszonylagos jólétének és a gazdasági fellendülésnek ára volt: minimalitás mindenben. Helyben, gondolkodásban, egyéniségben. Az akkori fiatalok nemcsak az amerikai biztonsági szerződés miatt tüntettek, hanem lázadtak a komfortos panel-élet és a kényelembe fulladás ellen is.
A Secrets Behind the Wall kitűnő képet ad magáról a mozgalomról és annak kudarcairól, hiszen a nő és szeretője párbeszédeiből kiderül, hogy az akkori radikálisok mára ugyanolyan hasznos és arctalan tagjai a társadalomnak, mint akiket annak idején gyűlöltek, a fiatal generáció pedig már nem tudja, mi ellen is lázad, csak a szorongás, az elfojtott majd kiélt agresszió és perverzitás maradt meg.


Wakamatsu igazi szélsőbaloldali (később filmet készített a Japán Vörös Hadsereg nevű terrorista szervezetről, melynek tagja lett Masao Adachi is, Wakamatsu egykori rendezőtársa, aki a kamerát gépfegyverre cserélte), az egykori mozgalmak résztvevője (jó pár újhullámos rendezővel együtt), aki már első jelentősebb filmben lerakta kézjegyét: olcsón, gyorsan és sok erőszakkal tálalta azt, amit az akkori rendszer gyűlölt: az egyéniséget, a felforgató gondolatokat és a provokációt. És persze még valamit: megmutatta korának igazi arcát, mely kevésbé volt vonzó, mint amit a tokiói olimpiára a turistáknak mutattak.

verdeleth

2010. július 17., szombat

Út a vadonba


Út a vadonba

Into the wild

amerikai, 2007

rendezte: Sean Penn

IMDb


Mi a szabadság? Szabadság a társadalomtól? Szabadság másoktól? Nehezen megfogható fogalom, mindenkinek mást jelent. Az út a vadonba főszereplőjének, Chrisnek a magányt jelenti a vadonban. Ahol nem létezik pénz, karrier, megalománia, birtoklási kényszer. Minden letisztult, egyetlen érték marad, maga az élet kvintesszenciája.

A film, mint minden művészeti forma, számára mindig nagy kihívás egy életérzés átadása. Jelen esetben sincs ez másként, Sean Penn rendezőként hatalmas kihívást tűzött ki maga elé, amikor egy megtörtént eseményt feldolgozva, megpróbálta 2 óra 22 perc alatt képpel, hanggal és zenével átadni a szabadság mindent elsöprő érzését. Az út a vadonba című film pedig káprázatosan bizonyítja, hogy az öregedő rosszfiú képes rá.


Chris, végzős egyetemistaként, a Harvard helyett a végtelen szabadságot választja. Hátrahagyja megnyomorított családját, a hazugságokra felépült életüket. Úgy dönt, hogy élete nem a társadalmi ranglétrán való örökös kapaszkodásról fog szólni. A film pedig mindezt úgy ábrázolja, hogy kis idő után a néző csak bódultan kérdezgeti magától: te jó ég, nincs neki igaza?

Penn filmjével a 68-as generáció lázadó attitűdjét képes átmenteni világunkba, ahol a lázadás, a szabadságra való törekvés kiveszni látszik. Nekik még volt bátorságuk máshogy élni, mint ahogy azt a szüleik tették. Máshogy élni, mint ahogy azt a tv mutatta. Elvetették a hazugságra, megalkuvásra épülő társadalmi berendezkedést. A lázadáson túl azonban nem futotta többre erejükből. Ráeszméltek, hogy elhibázott az egész, viszont nem tudtak működőképes alternatívát találni. Ideáik úgy értek tragikus véget, hogy végül ők is betagozódtak az általuk elítélt világba.


Chris is hasonló utat jár be. Korábbi életét hátrahagyva, szülei és világ elleni haraggal a szívében, nekivág a vadonnak. Örökmozgó utazóvá válik, lelkében a természetből nyert nyugodt harmóniával vészel át minden nehézséget. Viszont ő is elkövet egy tragikus hibát. A legnagyobb öröm, boldogság sem ér semmit, ha azt nincs kivel megosztani. Abban igaza van, hogy a társadalom romlott, de abban nincs, hogy egyedül is képes élni. Az ember társas lény, és az emberi fajnak eme legalapvetőbb tulajdonságát nem lehet figyelmen kívül hagyni. Chris mire rájön erre, már túl későn. Túl későn eszmél rá, hogy szeretettel vezérelve, meg kell tanulni megbocsátani másoknak, és együtt élni velük, minden hibájuk ellenére.

A 68-as generáció és Chris útja is végletes megoldást jelent. Csakúgy, mint azok a fogalmak, amik ellen harcoltak. Mint mindig, a végletes megoldások most sem jók. Az igazság köztük, valahol félúton található.


9/10

HaBzsol

2010. július 16., péntek

Repo Men

Az amerikai filmgyártás ontja magából a különböző színvonalú filmek sokaságát, és bizony ez a nagy szám azt is eredményezheti, hogy nem fér el egymás mellett a piacon minden film, így néhányan színvonaluktól függetlenül, áldozatul esnek a tömegnek, vagy esetleg a stúdiófőnökök ügyetlenkedésének. A bevételi adatokat, és a bemutatók dátumait elnézve, sajnos a Repo Men című sci-fi – akciófilm is így járt. Az sem lepne meg, ha Magyarországon be sem mutatnák, ami mindannyiunk számára nagy kár.
Méghozzá azért, mert egy, a műfaján belüli vetélytársak közül kiemelkedő filmről maradunk le. A számomra ismeretlen Miguel Sapochniknak, tehetségét bizonyítandó, - mindösszesen második filmjében - egy izgalmas alaptémából sikerült kihoznia a maximumot, és egy hasonlóan izgalmas filmet készíteni belőle.

A Repo Men valamikor a közel jövőben játszódik, egy a maitól technikailag nem túl elrugaszkodott világban. Napjainktól csupán a hétköznapokban minket körülvevő technika fejlettségében tér el, viszont a külcsín még hasonló és a kocsik is kulccsal indulnak. Az orvostudomány azonban rengeteget fejlődött és most már mindenféle spéci, garanciális belső szervet képesek előállítani, amit persze jó pénzért árulnak. De ha nincsen egyben félmillió dollárod az sem baj, megveheted az új májadat részletre is, persze közel 20%-os kamatra. Ezzel még nem is lenne baj, - azok a mocskos kapitalisták sosem változnak - a problémáid akkor kezdődnek, ha késel a részletekkel, mert, akkor bizony eljönnek érted a behajtók, akik, ha kell, akkor a taxiban vágják ki belőled, mondjuk a májadat vagy bármi mást, aminek a részleteivel tartozol.

A film főhősei is ezt a szakmát űzik, méghozzá maximális profizmussal és nem kevés élvezettel. De ha az asszonynak ez nem tetszik, és válással fenyeget, akkor nincs mit tenni, mint kiszállni és beülni egy íróasztal mögé, az mégis csak nyugisabb. Remy (Jude Law) ezt hajlandó is lenne megtenni a családi béke érdekében, még akkor is, ha a kollégája Jake (Forest Whitaker) ennek nem örül. Így az utolsó munkanapon már csak a könnyebb melókat kéri. Azonban balszerencséjére az utolsó kuncsaftnál elromlik a defibrillátor és olyan erős áramütés éri Remyt, hogy maga is új szív beültetésére szorul. Ezek után másképp látja a dolgokat és egyszerűen nem képes tovább elvégezni a munkáját, így viszont nem tudja fizetni a részleteket, a felszólításban megjelölt határidő pedig lejárt…

Eddig csak egy érdekes alapszituációval van dolgunk, valamint egy jól felépített, a játékteret, a szereplőket és az alaphelyzetet, tömören, jól bemutató felvezetéssel. Az akció, a darálás és az igazi feszültség csak ekkor kezdődik, amikor is Remy neki indul, hogy törölje magát és mindenki mást is a cég rendszeréből. Mondhatni, hogy a film egy már jól bejáratott formulát használ, de mindezt sikerül neki eredetien, valami újat és izgalmasat előállítva megtenni. A lehetséges logikai buktatókat ügyesen kikerüli, vagy egyszerűen csak fokozatosan megválaszolja a kérdéseket, de mindezt úgy, hogy közben egyáltalán nem válik kiszámíthatóvá. A néző a film háromnegyedénél is úgy van vele, hogy itt még bármi lehet. Az akciók pörgősek, brutálisak, a rendező mindent megmutat, a vér pedig patakokban folyik, de ami a lényeg, hogy mégsem válik elszállóssá, kamuvá. Érezzük, hogy Remy egy jó bosszúállóhoz illően, nem válogat a módszerekben és az eszközökben, de mindeközben azt is érezni, hogy csupán jól lett kiképezve így végig a szuperhősökön innen marad. Ha meg úgy alakul, akkor még ő is kap sebet, a végső győzelme egy percig sem egyértelmű, így a film is érdekes marad. Emellett rendkívül ötletes megoldásoknak is tanúi lehetünk, ilyen például, amikor a finálé környékén Remy össze-vissza vagdossa a nőjét, – jó cél érdekében teszi, közös beleegyezéssel! – és ez az aktus olyan erős erotikus töltetet kap, hogy már majdnem szex jelenetről van szó. Jude Lawtól és Forest Whitakertől már megszokhattuk, hogy nem adják rossz filmhez a nevüket és, ha már ott vannak, jól oda is teszik magukat, ez most sincsen másképpen. Mellettük egyedül Liev Schreiber érdemel említést, most is, - mint mindig - a gonosz szerepében, de ezt ő nagyon tudja.


Ahogy azt már említettem, a film megfelelő fordulatszámon pörög végig, egy percig sem ül le, nem válik unalmassá, de ha valakinek ez sem lenne elég, annak raktak a film legvégébe egy – talán kissé idegesítő – csavart, egyrészt, hogy biztos legyen a siker, másrészt, hogy ügyesen kicselezzék a happy endet, ami ugye mostanság nem menő. Így végül egy nagyon is élvezetes, kitűnő nyáresti szórakozást nyújtó alkotás kerekedett belőle, ami ugyan kiemelkedik a filmdömping számtalan arctalan mozija közül, mégis úgy tűnik, hogy el is vész közöttük. Tudom nem helyes letölteni netről, de most mégis arra ösztönzök mindenkit, hogy tegye meg. Ne hagyjuk, hogy a Repo Men az ismeretlenség homályába vesszen!



Bajcsináló

2010. július 13., kedd

Cop Out

Bruce Willis karrierje mostanság a kifulladás jeleit mutatta, a Hasonmás vagy éppen a Túszdráma színvonalú, és sikerű filmek jelezték, hogy nagy bajban van és, hogy talán hamarosan ki is fog múlni. De a jó öreg Bruce csak úgy, mint John McClane elpusztíthatatlan. Karrierjét a vígjátékok és az akciófilmek váltakozása jellemezte, most ezek keveréke révén mutat némi életjelet. Ebben segítségére sietett Kevin Smith is, aki valljuk be, ugyan sok mindent (főleg vicceset) rakott már le az asztalra, de talán neki sem ártott egy Cop out féle akció-vígjáték, ahol végre nem saját alapanyagot visz vászonra, a forgatókönyv ugyanis Robb és Mark Cullen munkásságát dicséri. Szóval, ha már ilyen jól összeálltak, nincs is szükség másra csak a kötelező fekára. Tracy Morgan, - akit a 30 Rocks című elképesztően sikeres sitcomból ismerhetünk - személyében meg is találták. Olyannyira, hogy talán Bruce Willisnek utoljára a Die Hard széria egész New Yorkban garázdálkodó, harmadik részében állt ilyen jól egy fekete oldalborda, akkor Samuel L. Jackson alakításában.

Párosuk a film sava-borsa. Nagyon egymásra találtak. Tracy, ahogy az elvárható volt, löki a dumát, de nem azt a bad boysos, idegesítő feka süketelést, Brucenak meg elég, ha néz, ha oda teszi magát, akkor azt is elég viccesen tudja. Ráadásul, ahogy öregszik és egyre kopaszabb, valahogy még kúlabb is lesz, így ezek a szerepek is egyre jobban állnak neki.


A történet nem túl bonyolult, ami nem is baj, hiszen így nyílik alkalom a váratlan történésekre, teret hagyva a hülyeség és a hülye szituációk áradatának. Jimmy (Bruce) és Paul (Tracy) már 9 éve partnerek, ezt a jeles évfordulót pedig egy balul sikerült akcióval ünneplik meg, aminek következtében 1 hónapra felfüggesztik őket. Jimmynek a pénzkiesés nem jön jól, mert a lánya éppen házasodik és valakinek (lehetőleg nem az új férjnek) fizetnie kéne a lagzit. Nincs mit tenni, eladja az apjától örökölt nagyon értékes baseball kártyáját, vagyis csak eladná, mert az üzlet közben kirabolja egy lúzer. Így hát megkezdődik a privát nyomozás és hajsza a kártya után, amit töménytelen váratlan esemény tesz emlékezetesebbé…


A film akció-vígjáték mivoltából inkább a vígjátékra helyeződött a hangsúly, ami ismerve a rendező személyét, azt hiszem senkit sem lep meg. Kevin Smith nem erőlteti a pörgős, lövöldözős, üldözős jeleneteket, és az alapján, ami ezekből végül a filmbe bekerült, nem is ért hozzájuk. De ez nem baj, mert a film lényege úgy is a szövegelés, és az egymást követő viccesebbnél viccesebb helyzetek, no meg a két főhős karaktere, az, hogy néha lőnek is, csak egy kis ritmusváltásra szolgál. Ez a mozi összességében egy remek szórakozást nyújtó, könnyed, péntek esti időtöltés. Ennél többet a film sem akar nyújtani, amit vállal, azt maradéktalanul teljesíti is, és ez az a paraméter, ami ebben a műfajban igazán számít. Nem garantálom, hogy egy év múlva is mindenki emlékezni fog rá, de a megtekintése után még pár napig biztosan röhögni fog néhány poénján az ember.



Bajcsináló

2010. július 7., szerda

Berlin Calling - Titten, Techno, Trompeten

Berlin Calling

német, 2008
rendezte: Hannes Stöhr
IMDb

A műfaji film, akár a Berlin Calling-ban hallható zenék, bejáratott elemekkel dolgozik. A rendezőtől, forgatókönyvírótól függ (zenei téren a DJ-től), hogy végül mit hoz ki a panelekből. A végeredmény pedig vagy nézhetetlen tucatdarab vagy kellemes szórakoztató munka lesz. Szerencsére a Berlin Calling az utóbbi kategóriába tartozik. Annak ellenére, hogy elpuffogtat minden létező klisét, ami csak szóba jöhet, az összkép mégis pozitív marad.
Szokásos elemek kerülnek elő a kalapból: szex, drog, disco, széthulló emberi kapcsolatok. Az egész film szemére vethetnénk, hogy túlságosan sematikus. A (találó nevű) DJ Ickarus elég sikeres helyi DJ, aki menedzser-barátnőjével együtt utazik városról-városra, discoból-discoba. Az egy ideig szórakoztató életvitel lassan felőrli őket testileg és szellemileg. Ickarus túl közel kerül a naphoz, és megállíthatatlannak tűnő zuhanásba kerül: drogfüggő lesz, albumát nem akarják kiadni , barátnője elhagyja, ráadásul szennyezett anyag miatt kórházba is kerül.


Az örökké fanyalgók most mondhatják, hogy nincs új a nap alatt, ráadásul a film tempója is több esetben túlságosan lelassul. Mégis, a film így is működőképes marad. Mindez elsősorban Paul Kalkbrenner személyének köszönhető, mivel ő legitimálja Ickarus figuráját. A DJ-karakter így nem üres, ripacskodó művészfigura marad. Kalkbrenner pedig amellett, hogy mélységet ad az amúgy kétdimenziós DJ-nek, elképesztő filmzenét rakott le az asztalra. A rendező zsenialitása pedig abból fakad, ahogy a zenét úgy tudta belevarrni a film testébe, hogy az sosem válik el tőle, sosem lesz öncélú fitogtatás. Ebben pedig maximálisan partner a gyönyörű operatőri munka.


Így a klisék ellenére képes magával ragadni és szórakoztatni a film. A néző pedig a zene hatása alatt azon morfondírozhat, hogy szeretne-e/tud-e hinni abban, hogy Ickarus a zuhanás után újra visszakaphatja-e a szárnyait... Egy műfaji film kívánhat ennél többet?


A Berlin Calling a legjobb példája annak, hogy miért tud a mai német filmipar (a magyarral ellentétben) egyre jobb és jobb eredményeket felmutatni. Nagy művészi megoldások nélküli, de profin kivitelezett munkákról van itt szó. Valahogy a németek elfogadták, megértették, hogy erre mennek be az emberek. Mi magyarok meg hiába tudunk olyan neveket felmutatni, mint Mundruczó, Fliegauf, Hajdu, ha nincs pénzt termelő magyar műfaji film és sorra zárják be a mozikat.

7/10
HaBzsol

2010. július 6., kedd

Crazy Heart


Mindig is nagyon szerettem Jeff Bridges játékát, ez most sem változott, csak most már a hangját is szeretem, meg a countryt. Félreértés ne essék, ez a film nem e zenei stílus népszerűsítésére született, bár tény, hogy annak sem utolsó. Maga az alapul szolgáló téma, sem újdonság. A kiégett zenész legenda vándorlásai, az élet kiszámíthatatlan lökdösődése közepette, már vászonra került párszor. Ennek ellenére Scott Cooper egy nagyon is szeretnivaló filmet készített Thomas Cobb regénye alapján.

Nincs jobb szó a filmre, mint, hogy kicsi. A Crazy heart egy ízig-vérig karakterdráma, ami egy sokszor, sokak által elmesélt történetet tölt meg, a nagyszerű színészi játéknak köszönhetően, élettel. Bad Blake egykori elsőszámú country énekes, már egy jó ideje nem írt új dalt, a régieket pedig a kiadója szerint már unja a közönség, így a lemezeit visszavonják a piacról. Egyetlen megélhetési forrásává a hakni turné vált, amit istenháta mögötti, sivatagi kisvárosok kocsmáiban vagy bowlingpályáin becsülettel le is nyom, előtte és utána, na meg közben némi dupla whiskey segítségével. Santa Feben azonban megismerkedik egy fiatal és rendkívül csinos riporter csajjal, akibe már az első interjú alatt beleszeret. Az érzései nem is maradnak viszonzatlanok, de persze ez nem ilyen egyszerű, az élet és a pia közbe szól.

Jeff Bridges mint Bad Blake, a pályája csúcsát már elhagyott, alkoholista, lerobbant zenész bőrében egyszerűen brilliáns. Nincsen a filmben egyetlen olyan pillanat sem, amikor ne a legjobbját hozná. Az egészben az a legfurcsább, hogy ez az egésznap piáló figura – ahogyan azt már a Nagy Lebowski óta tudjuk – még jól is áll neki. Ettől függetlenül ebből a már unalomig ismert kétdimenziós alakból sikerül embert faragnia, aki hibái ellenére tényleg ember marad, képes lesz arra, hogy felálljon a padlóról, még ha a happy end elérhetetlen távolságba is került tőle. Az egész film az ő karakterére van kihegyezve, de ez nem probléma, simán elviszi a hátán. Ehhez azonban kap némi segítséget, olyan színészektől, mint Maggie Gyllenhaal vagy éppen Colin Farrell, akik rendkívüli alázatuknak és tehetségüknek köszönhetően, kis szerepeikben is képesek hozzáadni a filmhez valami pluszt. Colin farrell az énjéből áradó ösztönös és nyers energiáival, még a csak pár percet színen lévő karakteréből is képes emlékezetes figurát varázsolni. De még náluk is jobb a film zenéje, vagyis Bad Blake muzsikája, ami még az én „country ellenes” fülemet is meghódította, a film igazi főszereplőjévé lépve elő.


Scott Cooper mértékletességéről tesz tanúbizonyságot a film befejezése, ami mindennemű giccstől vagy happy endtől mentes. Főhőse hiába jó ember, hibáiért meg kell fizetnie, erre ő maga is rájön, és nem küzd sorsa ellen, sőt inkább rábízza magát arra és hagyja, hogy tehetsége és bolondos szíve révén, visszajusson oda, ahová szakmailag mindig is tartozott. Egy ilyen figurának talán nem is a magánéletben kell keresnie a boldogságot, hanem gitárral a kézben, szemben a rajongók hadával, a színpadon. Máshol talán nem is lehet az. A Crazy heart újfent bizonyítja, hogy egy kisköltségvetésű, amerikai független film, mind művészileg mind az élvezet szempontjából, még mindig többet képes adni, mint bármelyik 3D-s látványorgia, maximum nem a szemre hat, hanem a szívre meg a fülekre.



Bajcsináló

2010. július 5., hétfő

Humpday

Humpday - A legmelegebb nap
amerikai, 2009
rendezte: Lynn Shelton
IMDb


Ha barátnőddel/barátoddal úgy élsz együtt, hogy este nem jut erő a naptárba előre bevésett szexre, akkor baj van. Ha kisebb hazugságokkal, elhallgatásokkal manipulálod a másikat, mismásolsz el problémákat, akkor baj van. Ha más életre, más emberekre vágysz, akkor baj van. Ha a „Hogy vagytok?” kérdésre, csak annyit tudsz válaszolni, hogy „Kösz, megvagyunk.”, akkor nézd meg a Humpday című filmet, hátha erőt tudsz meríteni belőle az elkerülhetetlen változáshoz. Ugyanis az unalom nemcsak kapcsolatokat, hanem embert is képes ölni.



kispolgári vs. ultraliberális

racionális vs. spirituális

protestáns mértéktartó vs. dionüszoszi élvhajhász

társadalmi szabályok vs. egyéni szabályok





Ezekkel a végletekig elhasznált ellentétpárok dolgozik a Humpday, mégis oly könnyedséggel nyújtózik rajtuk túl, amire igen ritkán van példa. Adott egy, az amerikai álomba (= kertvárosi élet kocsival, házzal, kutyával, gyerekkel) beleszürkült fiatal házaspár, akihez egyszer csak becsönget az éjszaka közepén egy elfelejtett egyetemi barát, aki eltérő életszemléletével egy hazugságoktól lassan felfújódó lufit robbant szét.

A fiatal férj és a hobo meg van győződve arról, hogy a másik élete elhibázott. Ennek bebizonyítására keresve sem találhatnának jobb ötletet, mint ami egy füsttől és alkoholtól kábult fejükből kipattan: forgassanak egy filmet az amatőr pornófilm-fesztiválra, aminek művészi értéke abban rejlik, hogy két hetero srác szexszel fejezi ki egymás iránt érzett barátságát.

A film tulajdonképpen itt kezdődik, azaz nem egy alkoholmámoros őrültséget dolgoz fel, mint a Másnaposok, hanem ezen továbblépve jóval égetőbb és komolyabb témákat feszeget a film. Így a reggel számukra nem a megszokott világhoz való visszatérést jelenti, hanem az abból való menekülést.

Hiszen mindkét férfi érzi, hogy élete nem működőképes, még ha nem is vallják be maguknak és környezetüknek. Inkább görcsösen ragaszkodnak a tervhez, hogy azzal bizonyítsák igazukat, még akkor is, ha közben saját elveiket szemen köpve cselekszenek. A tragédia pedig az, hogy mindezt saját maguk előtt is titkolni görcsösen próbálják titkolni. A házaspár veszekedéskor életükkel kapcsolatban a börtön szót használják, azaz rájönnek, hogy ki akarnak szabadulni a saját maguk által felépített zárkából, de mégsem fogják fel szavaik súlyát, mégsem képesek cselekvésre. Mintha ők se hinnék el, hogy van élet a határokon túl is. Azonban a másik oldal élete sem habos torta. A felületes szórakozás, az élvezetek habzsolása mögött mélységes magány, értéknélküliség és céltalanság honol.

Így a „meleg és mégsem-meleg” pornófilm alapjában véve saját életükkel való küzdelmet jelenti. A racionális férfi azért akar művészet-pornót forgatni, hogy bebizonyítsa, képes kitolni határait. A hobo pedig azért, mert művészeti szándékai ellenére még soha semmilyen projectet nem tudott befejezni, és szüksége van valamire, amivel szabados életét legitimálni tudja.

Mindez a dicséretre méltó forgatókönyv, szövegkönyv, színészi játéknak köszönhetően szórakoztatóan bomlik ki a néző elé. A néző lassan ismerősként kezdi kezelni a karaktereket, akik rendkívül sokrétűen kidolgozott, hús-vér figurák, akik maguk egyszerűségükben igyekeznek az általuk élethazugságokból felépített illúziójukat életben tartani.

A kisebb ritmusproblémát leszámítva a film egészen kitűnő, friss munka, amely amellett, hogy kellemes időtöltés nyújt, ad a nézőknek egy feladatot:

"Kedves nézőm, nézz otthon tükörbe és kérdezd meg magadtól őszintén:

A saját életfelfogásod szerint élsz? Boldog vagy az életeddel?"


8/10

Deutsche Version:

Wenn du mit deinem Freund oder mit deiner Freundin so lebst, dass ihr am Ende des Tages keine Zeit für den in den Kalender geplanten Sex habt, dann habt ihr ein Problem. Wenn du mit kleinen Lügen und Ausschweigen den Anderen manipulierst, dann habt ihr ein Problem. Wenn du dich nach Anderem sehnst, dann habt ihr ein Problem. Wenn du auf die Frage „Wie geht’s euch?“ nur das antworten kannst „Danke, es geht uns gut“, dann seh mal den Film Humpday, vielleicht kann er dir Kraft verleihen um die unvermeidliche Veränderung. Überdruß kann nicht nur Beziehungen töten, sondern auch Menschen töten.


kleinbürgerlich vs. ultraliberal

rational vs. spirituell

protestantisch maßhaltend vs. dionysischer Genießer

gesellschaftliche Gesetze vs. eigene Gesetze

Mit diesen zu oft gebrauchten Gegensatzpaaren operiert der Film, trotzdem kann er eigenartig so leicht mehr geben, als leeren Klischees. Es gibt ein, in dem amerikanischen Traum (Leben mit Auto, Hunde, Kinder) langweilende, junge Ehepaar. In der Nacht kommt aber ein alter Freund aus der Uni, aber seine so unterschiedliche Lebensanschauung auslocht den mit Lügen aufgeblasene Luftballon des Ehepaars.

Der junge Ehemann und der alte Freund denken, dass der Andere ein völlig verfehltes Leben führt. Um das zu beweisen könnten sie keine bessere Methode finden: sie möchten einen Film für das Amateur-Pornfilmfest drehen, und die künstlerische Leistung liegt daran, dass zwei alte, heterosexuelle Freunde ihre Freundschaft mit Sex ausdrücken.

Der Film fängt eigentlich von hier an. Es geht hier nicht um eine verrückte Nacht mit Alkohol (wie bei dem Film The Hangover). Humpday geht weiter, und am nächsten Morgen kehren sie nicht zu den alten Gesetzen, sondern sie wollen eben von diese Gesetze fliehen.

Doch fühlen sie beide, dass ihr eigenes Leben funktioniert nicht, obwohl sie es nicht offenbaren. Eher wollen sie den Film drehen, damit ihre Lebensführung beweisen. Dafür verletzen sie alle Gesetze, nach den sie eigentlich leben wollten. Die tragödie ist aber das, dass sie es auch von sich selbst verbergen wollen. Der Ehemann und die Ehefrau benutzen das Wort Gefängnis für ihres Leben. Sie wollen fliehen, aber sie können dafür nichts machen. Ob sie selbst nicht glauben, dass es hinter den Gittern auch Leben gäbe. Der alte Freund hat aber auch kein glückliches Leben. Hinter dem oberflächlichen Vergnügen, dem unendlichen Genuß von Leben steckt nur Einsamkeit, Wertlosigkeit und Ziellosigkeit.

So bedeutet der „homosexuelle, aber nicht-homosexuelle“ Film einen Kampf gegen ihr eigenes Leben. Der rationale Ehemann will den Film drehen, um zu beweisen, dass er seine eigene Grenzen verschieben kann. Der liberale Freund will den Film drehen, weil er bisher eigentlich nichts beenden konnte. Mit diesem Film will er sein Leben legitimieren.

Wegen des echt tollen Drechbuchs, Dialogen und der Schauspieler fühlt das Publikum die Karaktere als alten Bekannten. Die Figuren sind lebhaft und sehr präzis detailliert, die in ihren primitiver Weise ihre aus Lügen aufgebaute Illusionen weiterbeseelen wollen.

Es gibt nur kleine Probleme mit Rhythmus des Filmes, aber Humpday ist ein sehr frisches Werk, das neben der Unterhaltung eine wichtige Hausaufgabe den Zuschauern gibt:

"Lieber Zuschauer/Liebe Zuschauerin! Geh nach Hause, und frag sich selbst ehrlich:

Lebst du nach deiner Lebensanschauung? Bist du froh mit deinem Leben?"


8/10

HaBzsol




2010. július 3., szombat

Kiskakukk és a háborús filmek jó-rossz dichotómiája

Kiskakukk

orosz, 2002

rendezte: Aleksandr Rogozhkin

IMDb



A háborús filmekben megszokhattuk már, hogy rengeteg klisével, sztereotípiával találkozhatunk. A jó-rossz duális felosztás gyakorlatilag az egyik legfontosabb műfaji elemként fogható fel. Természetesen, ha kitágítjuk vizsgálódásunk körét, akkor láthatjuk, hogy nemcsak a háborús filmekben, hanem a többi tipikus műfajban is megtalálható, gondoljunk csak a westernek és a melodrámák világára. Ha még tovább megyünk, akkor észrevehetjük, hogy jóformán az emberiséggel egyidős ez a felosztás. Mesék, vallások, mítoszok világa is ily módon épül fel.

Az ok pedig nyilvánvaló. A fragmentált, kaotikusnak ható, rendszertelen világban szüksége van az embernek egy biztos támaszra. Ezért kreált magának ennyire éles határvonallal elválasztott absztraktumokat: a jó és a rossz fogalmát. Ezek a kognitív sémák pedig a világ elmében való osztályozását, rendszerezését teszi lehetővé. Ennek pedig az lesz az eredménye, hogy hirtelen minden átláthatóvá válik. Az persze mellékes, hogy ez a felosztás rendkívül távol áll a valóság komplex mivoltától, mivel lényegi feladatát betölti, biztonságot nyújt elménk számára.



A jó a létező összes pozitív tulajdonságot magában sűríti, míg a rossz a negatívakat. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az amúgy rendkívül összetett személyiség egy analóg (mint ahogy az egész világ) rendszert alkot. Nem lehet egyértelműen besorolni sehova, mivel átmenetek sokasága alkotja. Ezt az analóg személyiséget pedig a műfaji filmek, ugyanúgy akár a mesék, vallások, mítoszok, digitális formává alakítják át, aminek összesen két kimenete lehet: valaki vagy jó, az 1-es, valaki rossz, akkor az 0. Köztük nincs átmenet, olyan érték, hogy 0,65 nem létezik. Ez a végletekig való leegyszerűsítés természetesen torzított valóságképet nyújt.

Amellett, hogy ez kényelmes az emberi gondolkodás szempontjából, vannak olyan műfajok, ahol kifejezetten kívánatos az ilyen torz valóságkép. Ezek pedig a háborús történetek, amelyek azt a célt szolgálják, hogy az emberi- és anyagáldozatokat értelmes heroizmussá változtassák. Adott egy összetett eseménysorozat (háború), amelyből önkényesen kiragadnak elemeket, és egy a készítők szemléletét visszatükröző narratívát hoznak létre. Ebben – mivel háborúról van szó – van 2 vagy több ellenséges embercsoport csap össze egy felmagasztalt cél érdekében. Itt jelenik meg a jó-rossz sztereotípiák használata, amely a narratíva alkotóinak hovatartozásának megfelelően kerül felosztásra, és természetesen mindig a jó oldal győz a végén. Egy és ugyanazon eseményről lehet úgy narratívát létrehozni, hogy az oroszok képviselik a jó oldalt, a németek a rosszat és természetesen fordítva, gondoljunk csak a katyn-i mészárlásról szóló, egymásnak homlokegyenest ellentmondó dokumentumfilmekre.

A klasszikus háborús filmek által nyújtott rendszer első felbontói a vietnami filmmel kapcsolatos anti-háborús filmek. Ezekből jórész kivesz a jó-rossz dichotómia. Az amerikai katonák immáron nem hősök, hanem esendő, sőt némely esetben gonosz emberek, és az egész háború értelmét veszti. Az olyan filmek, mint A szakasz1 és az Apokalipszis most2leszámolnak az amerikai hősiesség mítoszával, viszont ezek sem foglalkoznak a másik oldallal, azok csupán láthatatlan árnyakként tizedelik az amerikai katonákat. Ráadásul a hazug háborús ideológiát sem támadják nyíltan.

A Kiskakukk3című film azért olyan érdekes, mert továbbmegy e téren, ahogy két eltérő nemzetiségű, egymással szemben álló országok katonáit hozza össze a sors. Így nem lehet csak az egyik oldalra kihegyezni a filmet. A Kiskakukk rendkívül következetesen rombolja le a sztereotípiákat. Először a háborús film műfajával számol le. Először azt hiszi a néző, hogy a két szálon vezetett film majd összecsap egyszer. Azt gondolhatnánk, hogy a kivégzésként kitett finn mesterlövész, a szintén kivégzésre váró orosz katona a háborús kulissza előtt majd össze fog csapni.

Az első törést azonban a finn kiszabadulásának részletes bemutatása jelenti. A Kiskakukk ekkor lemond a háborús filmekre jellemző gyors ütemű történetmesélésről. A műfaji filmre vágyó néző nem is érti, hogy most mi történik, minden bizonnyal csalódik is. Később pedig az is kiderül a filmből, hogy itt nincs is miért harcolni, nincsenek magasztos célok, amik meg vannak, azok is csak egyszerű propagandává vannak silányítva (orosz gyűlölködő mondatai).

A finn szabadulását követően a film egyszerre hordozza magán a vígjáték, a filmdráma, a melodráma és a misztikus film elemeit. A háború távolivá válik, és a három, egymást nyelvi problémák miatt meg nem értő hús-vér ember kapcsolata lesz lényeges. Rogozhkin így, annak ellenére, hogy a film mégiscsak történetet mesél, átlép minden műfaji korlátot, és egy hagyományos értelemben vett, műfaji korlátokról mit sem sejtő mesét sző (amit a lapp lány mesél gyermekeinek).

Ha pedig hús-vér emberekről van szó, akkor a jó-rossz sztereotip felosztás sem működhet tovább. A finn mesterlövész a háború előtt egyetemista volt, emellett művelt, jóvágású, vidám fiatalember benyomását kelti. Az orosz közkatona egyszerűbb, idősebb, keserűséggel telített ember. Ők ketten kerülnek a háborúból kiábrándulva a lapp lány kunyhójához, ahol először a lányba szeretnek, majd barátságra lelnek. Mindkettejük követ el hibákat, esendőek, viszont pont ez teszi őket élőkké. A lapp lány figurája is érdekes, mivel szakít a háborús filmekben megjelenő nő-ideával, akinek csak egyetlen dolga van, hűségesen hazavárni a hős szerelmét. A lány hűtlen, fifikás, humoros és kacér, akinek életszeretete a kiégett katonákat is tűzbe hozza. Ezek a karakterek már nem a szokásos kétdimenziós papírmasékként, hanem érző, emberekként hatnak. A Kiskakukk legfőbb erénye, hogy a digitális jó-rossz felosztást feloldva, hihető, analóg karaktereket hoz létre, amelyek a film fő mozgatórugójaként működnek. Végül, de nem utolsó sorban arról is beszélnünk kell, hogy ha nincs a filmben jó-rossz oldal és fennkölt ideológia, akkor értelmetlenné válik a „ki győz a végén? kérdés. Egy ilyen háborúban az győz, akinek sikerül túlélni. Roguzhkin humanista filmjében az ember, az élet győz a pusztítással szemben.

Természetesen a Kiskakukk nem áll önmagában. Nagyon hasonlatos hozzá Boris Tanovic Senki földje4című munkája, amely szintén leszámol a háborús filmek sztereotípiáival, és mindenképpen említésre méltó az izraeli animációs (!) dokumentumfilm a Libanoni keringő5, amely Izrael jó-képével számol le kíméletlenül. Ahhoz pedig, hogy a humanista, toleranciára épülő világ utópiája felé elmozduljunk, szükség van arra, hogy a nézők szembesüljenek azzal, hogy létezik az a szám, hogy 0,65.

8/10

HaBzsol