Annak ellenére, hogy már lassan 3 éve húzódik és, hogy milyen sok ember életére volt negatív hatással napjaink gazdasági világválsága, viszonylag kevés filmes vette a bátorságot, hogy valamilyen formában hozzányúljon a témához. Ezen kevés alkotás közül talán a George Clooney nevével fémjelzett Up in the Air című mozi volt eddig a legjobb hiánypótló darab, és ezek után is az marad.
A The Company Men-nel tulajdonképpen nincs is olyan nagy baj, csak egyszerűen megragadt a rendezője (John Wells) által megszokott enyhén drámai, de azért mindig boldogság centrikus sorozatok (Vészhelyzet, Harmadik műszak) színvonalán. Nem mer újat mondani, amit mond, azt viszont a lehető legdidaktikusabb módón teszi. Ennek ellenére nem egy rossz filmről van szó. Már csak azért sem lehet az, mert a szereposztás parádésra sikerült. A sokad virágzását élő Tommy Lee Jones, Chris Cooper vagy a J.Lo korszaka után szintén újra feltámadó (rendezőként és színészként egyaránt) Ben Affleck neve garancia a jó filmre. Ha meg még hozzájuk vesszük a bántóan megöregedett Kevin Cosnert és a 40 felett is szexis Maria Bellot is, akkor még biztosabban ülhetünk le e film elé, hogy megtudjuk mi is a helyzet a nagyvilágban.
A történet főhősei mind ugyanannál a vállalatnál dolgoznak a ranglétra különböző szintjein, de mind jól fizető, vezető beosztásban, ahol is sokáig biztonságban vélték magukat, mindennemű leépítés elöl. A nagy válság azonban átírja a megszokott törvényeket és a hierarchiát, most nem csak a kétkezi munkások feje hullik, hanem a részlegvezetőké is. Már csak azért is, mert az ő fizetésükön még jobban lehet spórolni. Így hát néhány hónapos különbséggel mind az utcára kerülnek, hogy aztán ott hatványozottan szembesüljenek a munkanélküliség problémáival.
Szokatlan módon John Wells egyszerre teszi meg bűnbaknak és áldozatnak azokat az embereket, akik valamilyen szinten mind okolhatóak a válság kialakulásáért, de ez így nem teljesen igaz. Valójában csak én érzem őket is hibásnak, de a rendező szerint nem azok, hiszen látjuk jól, hogy ők mind küzdöttek az embereikért, becsületesek voltak, sőt még elveik is voltak. No meg büszkeségük, ami viszont kifejezetten hátráltathatja a munkakeresést. A balhét itt egyértelműen a cégvezér szerepében néha megvillanó Craig T. Nelsonnak kell elvinnie, aki még olyan kétségtelenül gonosz cselekedetekre is képes, hogy inkább kirúg 5000 embert csak, hogy a cég új irodaépületét meg tudják építeni, mert kell egy nagyobb iroda neki. Szóval ott spórol, ahol tud, persze ez nem az ő fizetése. Annál inkább Ben Affleckéké, akik eddig ugyan nem panaszkodhattak, de most rájönnek, hogy bizony magasról nagyobbat lehet esni. Ezzel el is jutottunk oda, amiről a film valójában szólni akar. Nem érdekli annyira a válság vagy annak erkölcsi, gazdasági felelősségének kérdése, csak azt szeretné bemutatni, hogyan értékelődik át egy szemtelenül gazdag ember számára minden az égvilágon, a pénztől az emberi kapcsolatokig, ha odáig jut, hogy a milliódollárosból a szülői házba kell költöznie.
És ebben tényleg jó a film. Sikerül megtalálnia az aranyközéputat karaktereinek folyamatos puszilgatása és sajnáltatása, valamint a valóságos dráma és jellemfejlődés között. Persze a happy end nem maradhat el, főhőseink megtisztulva a globalizált világ és az 500 dolláros ebédek túlértékelt kényelmétől, felszabadult lélekkel állnak neki egy szép új világ megépítésének. Az öreg bika Tommy Lee Jones is megtehetné, hogy csak éli a milliomos nyugdíjasok, ki tudja hol nyaralós, nyugodt életét, de inkább önálló üzletbe kezd, lehetőséget adva bajtársainak is az újrakezdéshez, no meg persze azért, mert be kell vallania, (ez talán a film legerősebb mondata) hogy szereti az 500 dolláros ebédeket. De ez az út rögös, és amíg a végéig elérnek, addig kellőképpen érdekes is számunkra. Alkalmas arra, hogy úgy töltsünk el vele kellemesen 2 órát, hogy végül elégedetten álljunk fel a karosszékből. Ma is megtudtunk valami újat.
És ebben tényleg jó a film. Sikerül megtalálnia az aranyközéputat karaktereinek folyamatos puszilgatása és sajnáltatása, valamint a valóságos dráma és jellemfejlődés között. Persze a happy end nem maradhat el, főhőseink megtisztulva a globalizált világ és az 500 dolláros ebédek túlértékelt kényelmétől, felszabadult lélekkel állnak neki egy szép új világ megépítésének. Az öreg bika Tommy Lee Jones is megtehetné, hogy csak éli a milliomos nyugdíjasok, ki tudja hol nyaralós, nyugodt életét, de inkább önálló üzletbe kezd, lehetőséget adva bajtársainak is az újrakezdéshez, no meg persze azért, mert be kell vallania, (ez talán a film legerősebb mondata) hogy szereti az 500 dolláros ebédeket. De ez az út rögös, és amíg a végéig elérnek, addig kellőképpen érdekes is számunkra. Alkalmas arra, hogy úgy töltsünk el vele kellemesen 2 órát, hogy végül elégedetten álljunk fel a karosszékből. Ma is megtudtunk valami újat.
Bajcsináló
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése